Vásáry André Interjú – Csillag Születik 2009

Vásáry André képek

Vásáry André meglepetés videó

„Énekelni forró szívvel és hideg fejjel kell.”
(Vásáry André)

A szitu ugyanaz, attól eltekintve, hogy a helyszín más. Ezúttal mélybarna enteriőrbe süppedve kavargatom a kapucsínómat, és ha élményekre vágyom, a bocimintás kárpiton legeltethetem a szemem. Az igazi élmény sem sokáig várat magára.
A határozott kézfogás után azonnal képes váltani, mert mikor megdicséri az extrém hosszú fülbevalómat, és arra kér, hadd fogja meg egy pillanatra, mindezt gyengéd mozdulatokkal teszi, ami indokolt is, mert az ékesség nehéz. Vicces lehet, ahogy André a fülemnél fogva tart fogva. Biztos a pincér is jókat derül. Kisvártatva előkerül. André „egy olyan csokoládés történetet” rendel extrákkal. Na, én is valami hasonlóra vágynék tőle, de az ne legyen rendelésre. Szerencsém van vele, mert kötetlenül gördülnek a mondatok. Két perc után aztán nem kertel, rákérdez:
— Azt a diktafont nem kéne bekapcsolni?
Úgyhogy a riporteri imidzsem ismét kipukkad, és ezen jót kuncogunk mindketten.
— Már javában zajlanak a következő adás próbái, de nagyon élvezem ezt a pörgést. – meséli, túl egy fárasztó napon.
— A többi versenyzővel hogy állsz? – kérdem tőle.
— Nagyon jó a hangulat, az énekesek közt különösen.
— Nem érezhető köztetek a „kőkereskedelmi” rivalizálás?
— Egyáltalán nem. – feleli, majd sorolni kezdi a többiek nevét, és azokat a dolgokat, amiket különösen kedvel bennük. Közben élénken gesztikulál és lesír róla az elragadtatás.
— Szóval alakul az a csoportdinamika. – nyugtázom és hasonlatként felhozom a szépségversenyeket, ahol a lányok sutba dobva azt az egy kanál vizet, a világbékét prezentálják egy-egy boldog összeborulással. Magamat kritikusan lepontozom a beteges példáért, de ő mosolyogva helyesel:
— Valami olyasmi.
— Nagyon érdekelne, hogy miért jelentkeztél a műsorba? Hirtelen ötlettől vezérelve?
— Nem. Konkrétan: végső elkeseredettségemben!
Nekem ez nagyon átjött. Tíz pont, plusz egy a hatás fokozása érdekében bevetett drámai előadásmódért. Félretéve a viccet: tudom, miről beszél. Csak tetszett a „hogyan”, ez minden. Komolyan, de nem komoran folytatja:
— Mielőtt jelentkeztem a műsorba, úgy éreztem, a hangom megérett arra, hogy megmutathassam az embereknek. Lehetőség erre azonban nem sok adódott. Ezért most szeretném kiélvezni a Csillag születik minden pillanatát.
Csillog a szeme – gyönyörű. Csillag a szeme – gyönyörű. És az ajkai is szép ívűek. Gondolatban adok magamnak egy pofont, neki pedig egy újabb kérdést:
— Téged előadóművészként ismert meg a közönség. De mi a véleményed az előadó–, illetve alkotóművészek közti relációról? Az egyik ezt csinálja, a másik azt, ez eddig tiszta sor, de…
— Pontosan ezt gondolom erről – hogy az egyik ezt csinálja, a másik azt. Ami közös bennük és mindkettőnek fontos, az a közönség értékelése. Oda-vissza.
— Apropó, közönség. Kik között vagy a legnépszerűbb?
— Érdekes, hogy nem tudom behatárolni. Rengetegen írnak, fiúk-lányok, egészen fiatalok és idősebbek egyaránt. Szerintem engem azok az emberek hallgatnak szívesen, akik szeretik a lírát: a nagyívű, érzelmes dalokat.
Riporterként azt gondolom, a jó kérdés az, amire, ha tőlem kérdeznék, minimum fél percig köpni-nyelni nem tudnék. Előhozakodom tehát egy ilyennel:
— Te, André! Szerinted milyen egy igazi csillag?
— Hú… ez nehéz kérdés. – válaszolja, és nekem deja vu-m van. Ilyenkor a legszebbek, Ahogy a szemük a távolban kutat valami után. Látom rajtuk, hogy érzik a választ. De ezt meg is kell értetniük másokkal. Ez benne a nehéz.
— Az igazi csillagot szereti a Közönség. (Ahogyan kimondja ezt a szót, azt leginkább csak ezzel a nagybetűvel tudom érzékeltetni, remélve, hogy így átjön.) És az igazi csillag szereti a Közönséget. No és persze hiteles. Az a bizonyos önazonosság. Emellett rendelkezzen valami plusszal. Ez jelentheti azt, hogy miatta megnézed azt a műsort a tévében, amire máskülönben legyintenél egyet, és ha nem szereted őt, akkor is megnézed, mondván: ezúttal mit művelhetett?
— Ha már itt tartunk: Zsűri?
— Érdekes, hogy minden civil ezt kérdezi tőlem.
A szemem ekkor kikerekedik, és hitelesen alakítom a felháborodottat. De hallgatok. AngeL riporter. Itt és most. A bennem lévő feszkót egy csillámporos-negédes kérdéssel oldom:
— Ha egy angyal felajánlaná, hogy teljesíti három kívánságodat, miket kérnél tőle? – közben titkon abban reménykedek, olyat kíván, amit tudok teljesíteni. A végtelenben kutató szemek látványáért már megérte ekkora marhaságot kérdezni.
— Boldogságot kérnék, semmi többet. Mert ebben az egy dologban minden benne van. Szakmai siker, és magánéleti megelégedettség egyaránt.
— Mást nem is kérnél? – kérdem csalódottan.
— Kell ennél több? – kérdez vissza.
Elgondolkodom. Szemem a távolba kalandozik. Végül rádöbbenek, hogy ez költői kérdés volt, és arra is, hogy nem itt kéne relaxálnom. Apropó!
— Egyébként szabadidődben milyen zenét hallgatsz?
— Ez változó. Leginkább korszakaim vannak. Volt például egy görög népzenés. Meghallottam és: nekem ez KELL! Három hónapig ment. Éjjel-nappal. A barátaimtól folyton megkaptam, hogy: „André, mi ez?!”. Én meg: „Ti nem halljátok ebben…?”, satöbbi.
Ismerős sztori. Hna ja. Lángolni tudni kell.
— André, mi a világ legszebb dala?
— Hát… Mindenkinek más. A lényeg, hogy sok-sok ilyen van. Ami életed azon pillanatában, mikor meghallod, megfog. És nehezen ereszt. Lehetsz vidám, vagy szomorú, ott és akkor azt érzed, kell neked ez a dal. Érdekes, a minap kaptam egy levelet. Egy kismama írta, hogy az egyik dalomra szeretné megszülni a gyermekét.
Egyikőnk sem szól. Csak egy pillanat az egész. De értjük, miről szól, és kész. André töri meg a csendet, mégsem érzem azt, hogy bármi is megtörne ekkor:
— Az egyik este úgy éreztem, lazítani kéne. Relaxálni, ha úgy tetszik. Pár gyertyát gyújtottam a fürdőben és bekapcsoltam a rádiót. Épp opera szólt. Így zuhanyoztam. (Hát, te aztán tudsz élni!) Elhatároztam, ezt másnap is megismétlem. Este tehát újra bekapcsoltam a rádiót, de ekkor már pörgős popzene szólt. Nem bántam a dolgot.
— Te azért sok mindent le tudnál énekelni. Nem árt, ha az ember tud énekelni. Hány éve is tanulsz?
— Tíz. A jelenlegi énektanárom kezei alatt fejlődtem a legnagyobb ütemben. Két éve tanít engem. Érdekes lesz a hasonlat, de a jó énektanár olyan, mint a jó szerető.
— Ez a hasonlat nem érdekes. Hanem jó!
AngeL, nem kell huncutkodni, sem félbeszakítani Andrét.
— Szóval engem tudni kell kezelni. És ő tud. Ügyesen csinálja, pedig szinte velem egykorú. És mégis. Persze voltak már köztünk viharos nagyjelenetek, ahogy kell: soha többé nem jövök ide, ne is gyere, és hasonlók. De ez is kell… Furcsa illat van, érzed? – kérdi. – Valaki rágyújtott ott hátul. Megérzem az ilyesmit.
— Ki volt az? Csak szólnod kell, és máris kirúgom innen! – felelem.
Tetszik, hogy mosolyog. Tetszik, ahogy mosolyog. Tetszik, ahogy el-eljátszik a spagetti-függönnyel, meg ahogy a falnak támasztja a fejét. Elengedi magát. Amikor lehet. Nekem pedig lassan el kéne engednem őt. Összegzem az élményeket. Hatásos antré, átjött az André. De talán még ő sem gondolná, mi ragadott meg benne leginkább. Mert ez egy egészen kis dolog. Annak tűnhet, hogy mikor megdicséri vörös kövekkel díszített fülbevalómat, hozzáteszi:
— Szépen harmonizál a vörös színű körömlakkoddal.

Köszönöm, André. Neked pedig nagyon jól áll a mellény, tudod? Mert viselni is tudod. André továbbjutott az első középdöntőből, tehát legközelebb a 2. középdöntőben, 2009. november 28-án láthatjuk újra a Csillag Születik műsorán.

Interjú: AngeL
Copyright: zenekarokaz.hu – A cikk teljes egészének, vagy egy részének a másolása kizárólag a pontos url, teljesértékű (follow) link formájában való feltűntetésével engedélyezett!